A hírnév és az anyagi jólét által motivált irodalmi hamisítók számára sosem léteztek tabuk. Úgy tűnhet, hogy az elmúlt évtizedekben megszaporodtak az átverések, erről azonban szó sincs, hiszen az első évezredtől a napjainkig időről-időre előkerülnek olyan szerzők, akik elég tehetségesek ahhoz, hogy Cicero vagy épp Nagy Sándor „tollát forgatva” megtévesszék a legfigyelmesebb irodalomtudósokat is.

Közülük talán a legismertebb James Macpherson, aki 1760-ban elkáprázatta az irodalmi világot, amikor nyilvánosságra hozta egy 3. századi bárd, Ossián eposzának töredékeit. Az szerzőnek Napóleont és Goethét is sikerült átvernie, akik nagy rajongói lettek a műnek, Samuel Johnson, korabeli költő, tudós és Shakespeare műveinek kiadója  azonban már a kezdetektől fogva szkeptikus volt. A leleplezés azonban egészen a 19. század végéig váratott magára, amikor irodalomtörténészek egyöntetűen hamisítványnak nyilvánították a művet. 

A 19 éves William Ireland talán még Macphersonnál is tehetségesebb volt, hiszen a 18. század egész tudóstársadalmával el tudta hitetni, hogy több tucat szerelmes levelet, kéziratokat és jegyzeteket talált, melyeknek a szerzője nem más, mint William Shakespeare. Meglepő módon az sem keltett gyanút, hogy azt állította, az iratokat egy öreg ládában találta, melyet egy barátjától kapott. Ireland csúfos bukása 1796-ban következett be, amikor színpadra állított egy „rég elveszett” Shakespeare-színművet Vortigern és Rowena címmel. A színjátékot a kritikusok és a közönség nagy elégedetlenséggel fogadta, így az mindössze csak a premiert érhette meg. Ebben valószínűleg az is nagy szerepet játszott, hogy a bemutató előtt két nappal Edmond Malone publikációjában azt állította, hogy a színdarab és az összes Shakespearenek tulajdonított relikvia hamisítvány, melyeket kivétel nélkül Ireland írt. A fiú apja meglepő módon még akkor is védte a fiút, amikor az bevallotta a hamisítást, mondván, a fiú túl ostoba ahhoz, hogy így hamisítson.

Egy hamisításba nem csak erkölcsileg, de anyagilag is bele lehet bukni, sőt, komoly büntetést is vonhat maga után. Egy német magazin, a Stern 1983-ban kilenc millió márkáért 62 kötetet vásárolt meg Hitler elveszettnek hitt naplóiból. Az állítólagos „kéziratokat” két földműves találta egy repülőgépben, mely nem sokkal Hitler öngyilkossága előtt zuhant le. A feljegyzéseknek a két neves történészt, Hugh Trevor-Ropert és David Irvingt is sikerült megtéveszteniük, ezért is fordulhatott elő, hogy a Times még egyes részleteket is publikált. Később, miután Trevor-Ropert is kihátrált a naplók mögül a német szövetségi levéltár munkatársai leleplezték a hamisítókat. Konrad Kujaut és Gerd Heidemannt végül a tinta és a történelmi pontatlanságok buktatták le. A Stern 19 millió márkát bukott a sztorin, a két hamisítónak pedig bíróság előtt kellett felelnie a tetteikért. Mindkettőjüket évekre lecsukták.

Az újkori átverésekre elsősorban már nem a klasszikus értelemben vett hamisítás a jellemző, hanem a szándékos félrevezetés. Az ezredforduló előtti évektől a napjainkig a legtöbb lebukás olyan szerzőket érint, akik fikciós történeteiket memoárként, vagy önéletrajzi ihletettségű műkét próbálnak meg beállítani. Ezeknek a műveknek igen nagy a presztízsük, és egy jó sztori esetén milliókat kereshet velük a szerző. Azonban ha a csalás kiderül, az nem csak az írót, de a könyv kiadóját is meglehetősen rossz színben tünteti fel. A nagy múltú kiadó, a Penguin Books számára nem volt könnyű a 2008-as év, hiszen két általuk publikált műről, köztük Margaret B. Jones Love and Consequences című életrajzi könyvéről is kiderült, hogy egyszerű félrevezetés. A mű, mely a megjelenést követően azonnal a bestseller listák élére ugrott egy félvér kislány szenvedéseiről szól, aki Los Angeles legkeményebb környékein nőtt fel. Csakhogy kiderült, hogy az író nem színes bőrű, nem munkásosztály béli, és a neve sem Margaret B. Jones, hanem Margaret Seltzer. A félrevezetésre ironikus módon először az író nővére jött rá, miután látta húgát a New York Times hasábjain. A nő megerősítette, hogy Margaretet valójában a biológiai szülei nevelték fel San Franciscoban. A mű egyébként korábban gyanússá is vált a Times kritikusa, Michiko Kakutani számára, aki a recenziójában egyes részeket „tudatosan regényesnek” látott. A szerző a bukás után továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy a saját élettörténetét vetette papírra, állítása szerint a gettók világával és a szegénységgel mindössze azért fűszerezte meg könyvét, hogy érzékletesebbé tegye az általa átélteket.

Hatalmas vihar kavart az Államokban James Frey 2003-ban megjelent híres könyve, az A million little pieces is. A mű, miután azt az USA legbefolyásosabb tévés személyiség Oprah Winfrey 2005-ben beválogatta a könnyklubjába az eladási listák élére tört, és csakhamar bestseller lett. A könyv arról szól, hogy szerzőt a kábítószer függősége miképp juttatta kórházba, börtönbe, majd végül az elvonóba. Frey talán megúszta volna a lebukást, ha néhány szemfüles újságíró bizonyos részleteket nem talál gyanúsnak. Alapos nyomozás után ugyanis kiderítették, hogy a szerző nyolcvanhét nap helyett csupán három órát töltött börtönben, ez pedig már önmagában is elég volt ahhoz, hogy a könyvet 2006-ban hivatalosan is átverésnek minősítsék. Frey következetesen védte magát, mondván, hogy ő valóban egy felépült kábítószerfüggő, ez azonban nem akadályozta meg Winfreyt abban, hogy számon kérje őt a műsorában. A férfi végül bevallotta, hogy azért írt memoárt, mert a kiadók nem akarták megvenni a regényét. Meglepő módon Frey irodalmi munkássága túlélte a botrányt, és legújabb regényéve szintén felkerült a New York Times bestseller-listájára.

Vannak azonban olyan szerzők is, akik művéről még a kiadás előtt kiderül, hogy nem más, mint átverés. Az  egyik ilyen legismertebb félrevezetés Herman Rosenblat nevéhez fűződik. Az Egyesült Államokban élő holkauszttúlélő önéletrajzi regényében azt állította, hogy későbbi feleségével a buchenwaldi koncentrációs táborban töltött idő alatt ismerkedett meg. Az önmagát kereszténynek álcázó család lánya titokban almát és kenyeret vitt a fiúnak, akit azonban később áthelyezetek egy másik táborba. A háború után egy véletlen folytán New Yorkban találkoztak ismét, és az egymásra találás után össze is házasodtak. A Miamiban élő lengyel származású férfi még a kilencvenes években kezdte el mesélni a történetét, a média pedig hamar felkapta a megható sztorit. Ennek is volt köszönhető, hogy Rosenblat kétszer is szereplehetett Oprah Winfrey tévéműsorában, aki  az egyik adásban azt mondta, hogy ez volt műsora huszonkét éves történetének legszebb szerelmi története. Holokauszt-kutatók nyomására, akik gyanúsnak találták a történetet Rosenblat kénytelen volt beismerni, hogy megismerkedés története csak fikció, a Penguin kiadói csoporthoz tartozó Berkeley Books pedig visszakövetelte a honoráriumot is. A férfi az ügynökén keresztül mindössze ennyit üzent: „Csak boldogságot akartam adni az embereknek.”

Az újkori irodalmi átverések hosszú sorával lehetne még folytatni, beleértve Tom Carew Jihad! Jihad!, vagy  a Misha Defonseca The Memoire of the Holocaust Years című 18 nyelven megjelent művét. Többen azonban már tanultak a felsorolt szerzők példájából, és még a lebukás bevallották a félrevezetést. Így tett Laura Albert is, aki Frey vallomása után vallott színt, csakhogy ő addigra már három bestseller regényt írt, melyek mindegyike érintett a csalásban. Hasonlóan járt el Janet Cook, a Washington Post újságírója, aki Pulitzer díjat nyert egy nyolcéves kisfiú heroin függőségéről írt könyvével,azonban stílusosan csak a díj átvétele után ismerte el, hogy a mű teljes egészében fikció.

hg

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.