A  halálból feltámadt, emberi vérre szomjazó lények Ázsiától, Afrikán és Európán át Dél-Amerikáig évezredek óta jelen vannak a különböző kultúrákban. A vámpírok a mozgókép megjelenésével azonban az elmúlt évszázadban a hatalmas népszerűség mellett erőteljes, és meghatározó kulturális szimbólumokká váltak.

A vérszívók újkori térhódítása Bram Stoker 1897-es nagysikerű Drakula című könyvével vette kezdetét. A művet azóta több száz könyv és képregény, filmes és tévés adaptáció követte, éppen ezért a vámpírok a 20. századi popkultúrában betöltött szerepét döntő mértékben az amerikai kultúra és a társadalmi berendezkedés (szexualitás, vallás, férfi-női szerepek kérdésköre stb.) határozta meg.

A filmvásznon illetve a televízióban ábrázolt vámpírok Lugosi Béla – a Broadwayen és a mozikban is – nagy sikerű Drakulájától kezdve megfeleltek a mindenkori szexuális ideálnak: szofisztikáltak, sármosak és vonzóak. A nyugati keresztény kultúrkörben a vámpírok ördögi, megtévesztő és erős szexuális kisugárzással bíró csábító és parázna teremtmények. Így a popkultúrában csakhamar az adott kor társadalmának szexuális normáit tagadó, illetve a szexuális határokat szétfeszítő szimbólummá váltak. A sápadt vérszívók a legendákból úgy vonultak be a 20. századba, hogy a nemiségük többé már nem volt szoros korlátok közé szorítva, így tehát nem érvényesek rájuk a gender kötöttségei.  

Az olyan szimbolikus karakterek, mint amilyenek a vámpírok, soha nem választhatóak el egy adott kulturális kontextus  egészétől. Bram Stoker a gátlásos viktoriánus kor előterében megjelenő  Drakulával a kor társadalmának elfojtott szexuális vágyait a művészet, az irodalom eszközével dolgozta fel. Ez, mondhatni már eleve sikerre "ítélte" a művet. A nyak mint erogén zóna harapása a korszellemnek megfelelően  könnyedén volt értelmezhető a szexuális aktus metaforájaként.

Ami a férfi-női szerepek ábrázolását illeti, Stoker regénye a Drakulát követő későbbi filmekre is hatással volt. A 20. század második feléig a nők szinte kizárólag áldozatokként jelentek meg a filmvásznon. Az 50-es évektől az Interjú a vámpírral 1976-os megjelenéségi a női szerepek pedig tovább sztereotípiákkal is "gazdagodtak" (például hajszín alapján, a szőkékre a barna hajúakkal ellentétben garantált happy end várt, lásd  az 1966-os A sötétség hercege, vagy az 1970-es Drakula vérének íze).

Világos, hogy Stoker hősétől és Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es Nosferatujától (Stoker örökösei nem engedték, hogy a Drakula nevet használják) az Alkonyat filmekig hosszú út vezet, melyet azonban a már említett mindenkori társadalmi berendezkedés és a kulturális normákban beállt változások határoznak meg.

A vámpír az egyéb szimbolikus-fiktív lények közül (boszorkányok, zombik, farkasemberek stb.)  kétségkívül a legrugalmasabb. Ez teszi alkalmassá arra, hogy a kulturális kontextus változásával ő maga is mutálódjon, és figurája a legkülönbözőbb mozgóképes műfajokba is könnyedén adaptálható és sikeres legyen. (lásd az  Engedj be!, a Drakula, a Vámpírok bálja, a Penge,  az Underwolrd , az Alkonyat, az Interjú a vámpírral, az Alkonyattól pirkadatig, a Legenda vagyok, a Drakula halott és élvezi című filmek közti markáns műfaji különbségeket). A rugalmasságot másfelől a vámpír és az ember közti pszichológiai hasonlóság is garantálja. A vámpír a pszichoanalitikus irodalom közkedvelt figurája, ahol mint az ember ösztön-énjének kivetülése jelenik meg: gátlásoktól mentes, akire nem érvényesek a társadalmi normák.

A 20. század utolsó harmadára a vámpírok elsősorban nem félelmet keltő démoni teremtményekként jelentek meg a filmvásznon, hanem olyan emberi tulajdonságokkal rendelkező lényekként, akivel a néző azonosulni tud. Werber Herzog 1979-es Nosferatu feldolgozása az ötven évvel korábbi filmmel szemben például már radikálisan más módon tematizálja főhősét, akárcsak Francis Ford Coppola, aki  Bram Stoker eredeti Drakula történetét meglehetősen vitatható módon szerelmes szállal bővítette. A 70-es évektől fogva a vámpírok fokozatosan kiszorultak a kastélyaikból, elveszítve ezzel arisztokrata státuszukat, ezzel egy időben pedig egyre erőteljesebb moralitással ruházták fel őket. Kivételek értelemszerűen ekkor is akadtak. Ilyen volt Richard Matheson 1954-es posztapokaliptikus regénye, a Legenda vagyok (2007-ben nagy sikerű hollywodi feldolgozás követte), amely megfordította a vámpír kontra emberek klasszikus konfliktusának alapfelállását, miközben ötvözte a vámpírok és a zombik klasszikus attribútumait.

A 20. század mindkét szexuális forradalma (az első világháború utáni, valamit a 60-as és 80-as évek közti időszak) egyértelmű hatást gyakorolt a vámpírkultuszra is. Anne Rice a 70-es években megjelent számos vámpírregényében (Vámpírkrónikák: Interjú a vámpírral) meghatározó szerepet tölt be a vámpírok szexuális identitásának (homoszexuális, leszbikus, biszexuális) bemutatása, illetve a szexuális szabadság hirdetése. Az írónő regényeiben felértékelődtek a női karakterek, és nála, valamint az őt követő generációban a nők a vámpírtörténetekben már többek pusztán áldozatoknál. Anne Rice nem mellesleg már azzal megreformálta a zsánert, hogy a történet középpontjába magukat a vámpírokat helyzete, és nem azokat akik rájuk vadásznak (például a Van Helsing).  A True Blood – Innni és élni hagyni, vagy a Vámpírnaplók sokszor túlfűtött erotikus miliője jól mutatja, hogy a szexualitás és az erotika az elmúlt évtizedekben a korábbinál is erőteljesebb szerepet kapott a vámpíros filmekben.

Ugyan az Alkonyat-könyvek és a filmes adaptációk soha nem látott magasságokba emelték a vámpírkultuszt, Stephanie Meyer valójában nem sokat tett hozzá a kultikus figurákhoz, sőt! A befelé forduló hős, az önidentitást problémaként tematizáló figura már a Vámpírnaplókból is ismerős lehet. Az identitáskeresés jellemezte továbbá az Interjú a vámpírral címszereplőjét is, aki azon elmélkedett, hogy miképp egyeztethető össze Isten és a vámpírok léte. Ugyancsak ismerős lehet a főiskolás vámpír felállás a 90-es években futó Buffy, a vámpírok réméből, de vámpírok és farkasemberek közti harc sem új keletű, elég csak az Underworldre gondolnunk.

Az ezredforduló éveiben a vámpír zsáner alapvető változásokon esett át, miközben a vérszívók horrorisztikus jegyei egyre inkább háttérbe szorultak, és az írók és filmesek a fiatalabb közönség felé nyitottak. Az új tendencia egyik zászlóvivője Stephanie  Meyer lett, aki a tinédzserek demográfiai csoportját megszólítva a vámpírokat megfosztotta vadságuktól és szexuális ösztöneiktől, és a kor társadalmi elvárásainak megfelelő morállal ruházta fel őket, ügyelve arra, hogy műveiben ne szerepeljen explicit szexualitás vagy vulgaritás. A vegetariánus, vagyis emberi vért nem fogyasztó központi karakter megtagadva saját természetét Meyer morális nevelési célzatának üres bábuja lett. Az írónő regényeiben a vámpírok többé nem az emberi ösztönvilág reprezentánsai. Szinte semmilyen értelemben nem normaszegőek  és ezzel az egyik fő karakterüket és vonzerejüket is elvesztették,  miközben sokszor kifejezetten feminin jellegűek. Az Alkonyat tinédzser románca a szexualitást illetően leginkább pedagógiai jelleggel bír, hiszen a 21. században a házasság előtti nemi élet társadalmilag elfogadottá vált. Ezért voltaképpen semmi nem indokolja a szexuális vágyak elfojtását, és azok levezetését, így a hangsúly áttevődött a szexuális életre való felkészítésre, és a tinédzserkori szexuális feszültség ábrázolására.

Az utolsó Alkonyat film 2012-es bemutatásával nem zárult le a vámpírok térhódítása, habár Meyer opuszához fogható anyagi sikerek messze elkerülik a zsánert.  Az Éjsötét árnyék a Johnny Depp által megformált Barnabas Collins-szal a kritikusok és a közönség körében sem aratott sikert, akárcsak az  Abraham Lincoln, a vámpírvadász, mely  szintén csalódást keltően szerepelt.  Ugyan a Fright Night mely 2011-ben, az Alkonyat-éra kellős közepén került bemutatása, korrekt film volt, azonban a bevételeket illetően láthatóan nem találkozott a közönségigényekkel. Alig pár hete mutatták be Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők című filmjét, mely ugyan nem lesz kasszasiker, de kiváló alkotás, és konstruktív módon viszonyul a vámpír léttel járó halhatatlanság problémájához, miközben markáns társadalomkritikát gyakorol. Nem kérdéses, hogy a jövő még számtalan vámpír filmet tartogat, de az igazi reformer – legyen az rendező vagy író –  aki a kritikai- és közönségsiker mellett visszahozhatja a vámpírokat az őket megillető státuszukba, még várat magára.

hg

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.